Janis Joplin: All Is Loneliness
Mozgókép sajnos nincs, de a San Franciscó-i Fillmore Westben rögzített koncerthang önmagában is beszédes. A fiúk kezdik, aztán amint megszólal Janis Joplin, háttérbe húzódnak, ez a dolgok rendje. A fiúk: a Big Brother & The Holding Company tagjai, 1966 nyara óta énekelt velük Janis Joplin, 1967-ben együtt szárnyaltak a Monterey Popfesztiválon. Ezután jelent meg első közös albumuk (Big Brother & The Holding Company), rajta az All Is Loneliness.
A stúdiófelvételhez képest a színpadon drámai változáson ment át a szám, hosszabb, nyomasztóbb, a prózai betét ráerősít a „loneliness here for me” sor ismétlése miatt amúgy is kínzó érzésre. A magány maradt nekem, csak a magány, hazatérve soha senki nem vár, nincs barátom, se barátnőm, a tévé és a rádió is bedöglött, nincs itthon semmi, még egy háziállat sem, csak ülök egyedül, Uram… Leírva banális, Janis Joplin előadásában hátborzongató.
Mostanáig azt hittem, a saját száma is. Pedig nem. Az All Is Loneliness az amerikai zene egyik legkülönösebb alakjának a szerzeménye: ő Moondog. Louis Thomas Hardin néven született (1916) és halt meg (1999), de ez csak anyakönyvi adat. Évtizedeken át zenélt New York 6. sugárútján, vagy csak álldogált a sarkon, ami az övé volt, a 6th Avenue Vikingjéé, aki 16 éves korában megvakult, azután zenét tanult, lengő szakállt növesztett, köpenyt öltött, szarvakkal ékes fejfedőt húzott – és lenyűgöző zenét csinált. Sőt hangszereket is kifejlesztett. Első lemezfelvételét 1949-ben készítette, az All Is Lonelinesst 1956-ban vette lemezre, majd 1969-ben ismét, három ifjú minimalista, Philip Glass, Steve Reich és Jon Gibson társaságában. Glasst, Reichet és a fohászba torkolló monológot hozzátevő Joplint elég jól ismerhetjük. Következő házi feladat: Moondog.
Billie Holiday: (In My) Solitude
Feltűnésekor Janis Joplint Billie Holiday utódjaként is emlegették, nem sok fehér nő rendelkezett ilyen fekete hanggal, kevesekben élt ennyire a blues. Az All Is Lonelinessben Janis Joplin nem szólt magánya okáról, csak a helyzetről, az érzésről. Billie Holiday az első sorban közli, hogy volt szerelme kísérti, s az elmúlt idő emlékén mereng. Úgy érzi, mindjárt belebolondul keserű bánatába. Talán az imádkozás segít, és a jóisten visszaküldi hozzá.
Az (In My) Solitude Duke Ellington szerzeménye. 1934-ben írta, s vette lemezre zenekarával, instrumentális változatban. Szövegét Irving Mills írta, ezt énekli 1940-es és 1946-os felvételén Billie Holiday. Szívbe markolóan, mint mindig. (A zongoránál Tiny Grimes, akinek a pénz és a románc összefüggéséről szóló dala már szerepelt itt.)
Hank Williams: I’m So Lonesome I Could Cry
Billie Holiday majd’ beleőrült a magányba, Hank Williams torkát „csak” a sírás kerülgette. Fájdalmát főleg természeti képekre fordítja (madarakra, mint a bánatában repülni sem akaró kecskefejő vagy a lehulló leveleket sirató vörösbegy, fellegek mögé rejtőző holdra, néma hullócsillagra), de még az éjféli vonat is szomorkásan fütyül. „Vajon hol lehetsz / Magányomban sírni tudnék.” Az I’m So Lonesome I Could Cry Hank Williams legsikeresebb dalainak és a country örökzöldjeinek egyike. 1949-ben vette lemezre. Hangja már-már elcsuklik, de tartja magát férfiasan – a sírást átengedi a slide-gitárnak.
Négy év sem telt el, és halott volt: 1953. január 1-jén, koncertre utaztában, egy autó hátsó ülésén hunyt el. 30 éves korára a halálba itta magát. Kísérteties, hogy ugyanez a sors várt Janis Joplinra is: vele is alig négy évvel az All Is Loneliness után, 1970-re végzett a drog, 27 évesen.
Elvis Presley: Are You Lonesome Tonight?
Billie Holiday a szerelmét várta vissza dalában, Elvis azt kérdi szerelmétől: visszatérjen-e hozzá. A döntő kérdést hasonlóak vezetik fel: Magányos vagy ma éjjel? Hiányzom? Bánod, hogy elsodródtunk egymástól? Emlékszel a szép napokra, amikor megcsókoltalak, és édesemnek neveztelek? Üres a székem? Odaképzelsz az ajtóba? Fáj a szíved?
Tehát: visszajöjjek? Lehet erre elutasítóan reagálni? És főleg: lehet nem bedőlni ennek a bársonyosan búgó hangnak?
Milliók szíve telt meg könnyel a hallatán, és hívták be magukhoz – legalább képzeletben, a rádióból, lemezről. S akkor mintha személyesen hozzájuk tért volna vissza (vagy férfioldalról: mintha őket is visszavárta volna valaki).
Elvis Presley 1960-ban énekelte lemezre. Óriási slágerei közé tartozott, s annyira hozzánőtt az Are You Lonesome Tonight?, hogy eszünkbe sem jut: eredetileg nem az övé. Ő „csak” klasszikussá varázsolta. A dal szerzői ezt meg sem érték: a komponista, Lou Handman 1956-ban, Elvis befutása idején, a szövegíró Roy Turk pedig 1934-ben halt meg. 1926-ban írták, a következő évben Charles Hart énekelte lemezre (mulatságos kiejtéssel, mintha a németek angolját figurázná ki). Többen is jöttek utána. 1936-ban a Carter Family country stílusban. Hartnál és a Carteréknél egyaránt hiányzik még a prózai betét, a (nevén nem nevezett) Shakespeare-utalással az Ahogy tetszikből („Valaki azt mondta, hogy az egész világ egy színpad, és színész benne minden ember…”). Ez elsőként Blue Barron 1950-es felvételén hangzott el, röviddel utána Al Jolson is így követte el a maga öreges verzióját. Beiktatta a prózát 1958-ban Jim Flaherty is.
Elvis csak ezután lépett színre, és vitte el a show-t. Késői koncertjein olykor vicces rögtönzésekkel alakította át a nők és férfiak szerelmi szerepjátszásáról szóló prózai betétet, megmentve a dalt a paródiába fulladástól. És azokban a percekben talán önmagát is.
Beatles: Eleanor Rigby
Mit mondhatnék az Eleanor Rigbyről – hogy a világ legszebb dala a magányról? Az. Eleanor Rigby magányáról, aki a templom kövezetéről összeszedi a rizsszemeket, amelyeket egy ifjú pár egybekelését ünnepelvén szórtak szét. McKenzie atyáról, aki esti magányában írja senki által meg nem hallgatott prédikációját, és stoppolja lyukas zokniját. Eleanor Rigbyről, akinek a temetésére nem ment el senki. Csak McKenzie atya. Két magányos ember – az összes többi képviseletében.
Az Eleanor Rigby 1966-ban jelent meg kislemezen és a Revolver albumon. Szerzőjeként, mint a legtöbb Beatles-dalnál Lennon–McCartney van feltüntetve, de túlnyomórészt Paul McCartney írta, barátai némi és – a megkétszerezett vonósnégyes kíséretet komponáló – George Martin felbecsülhetetlen értékű segítségével. Janis és Billie, Hank és Elvis egyes szám első személyben énekelt, ők maguk voltak a magányos lelkek, Paul egyes szám harmadikban, a narrátor részvétteljes hangján sűrített pár sorba teljes életeket.
Azt énekli ugyan, hogy Eleanor Rigbyt a nevével együtt temették el, ő azonban halhatatlanná tette. A liverpooli temetőben, ahol kamasz korában sokszor lógott, a dal miatt zarándokhellyé vált a sír, ahol egy bizonyos Eleanor Rigby holtteste nyugszik, s van a közelben egy McKenzie feliratú is – McCartney szerint a tudatalattijából jöhettek elő a nevek, amikor írta. Szobra is van Eleanor Rigbynek a liverpooli Stanley Streeten (Tommy Steele alkotása, mellé lehet ülni a kőpadra, hogy ne legyen egyedül). S akkor még nem szóltunk Jessica Chastainről, aki a magyar forgalmazásban Egy szerelem történetére keresztelt Ned Benson-film, a The Disappearance of Eleanor Rigby címszerepében követett el mindent, hogy ezt a nevet, ezt az arcot, ezt a sorsot ne felejthessük el soha.
Gilbert O’Sullivan: Alone Again (Naturally)
Mi jöhet az Eleanor Rigby után, ami nem hat hirtelen színvonalzuhanásként? Ez. Nem tudom zenei szakkifejezésekbe csomagolni, csak hétköznapi nyelven mondhatom. Szuper. Nem tudok betelni az Alone Again (Naturally) dallamával, kanyarog, kanyarog, kanyarog, mígnem megérkezik a cím végtelenül szomorú szavaihoz.
Akárcsak az Eleanor Rigbyben, itt is a templom a helyszín, esküvői jelenettel. Ott a rizst szedegeti egy magányos asszony, itt az oltár és a násznép előtt faképnél hagyott vőlegény indul haza, „újra egyedül, természetesen”. Arra gondol, ha belátható időn belül nem érzi magát kevésbé nyomorultul, akkor inkább leveti magát a toronyból. Mereng, hogy létezik-e egyáltalán isten és az ő könyörületessége – mert ha igen, akkor miért hagyta el éppen a legnagyobb szükség idején. Hogy teljes legyen a csapások sora, elveszti a szüleit is. Végképp „újra egyedül” marad, „természetesen”.
Paul McCartneyhoz hasonlóan Gilbert O’Sullivan is történetet mesélt, de az egyes szám első személy ellenére, mint nyilatkozta, nem a sajátját. Mamája élt is még, amikor írta. Az Alone Again (Naturally) 1972-ben jelent meg kislemezen. Hat hetet töltött az amerikai lista élén, Angliában „csak” a 3. helyig jutott. Fura, de a hazai pálya ez esetben nem jelentett előnyt. Szép, de nem poptörténeti léptékű eredmények ezek. Az viszont mérföldkőnek tekinthető, hogy miután 1991-ben Biz Markie Alone Again című számába engedély nélkül épített be hangmintát O’Sullivan zongorájából, bíróság mondta ki: az amerikai rapper jogot sértett. Ettől kezdve csak a szerzői jog tulajdonosának előzetes hozzájárulásával szabad hangmintát használni – vagy tessék olyan ihletett melódiát írni, mint Gilbert O’Sullivan.
Black Sabbath: Solitude
Gilbert O’Sullivannel egy időben a zenei színtér sötétebbik felét is megérintette a magány. A Black Sabbath harmadik albuma, az 1972-es Master of Reality nyitószámát, a Sweet Leafet utólag a marihuánás dalok gyűjteményéhez csatolhatjuk (már csak annak apropóján is, hogy Jamaicában 2015 januárjában legalizálták a fű csekély mennyiségű birtoklását és termesztését). Tony Iommi köhögését a szám elején egy slukk váltotta ki, túl erőset sodorhattak az Édes levélből. A Master of Reality utolsó előtti számaként hallható Solitude tiszta anyag. Tony Iommi mélyre hangolt gitárján akkordok bomlanak ki, fuvola lágy fuvallata kíséri Ozzy Osbourne énekét. Aki mintha nem is önmaga volna: a magányhoz igazodó alacsony regiszteren énekel, a szokott éles nyüszítés helyett mélységes szomorúsággal. Mert elment a kedves. Üresség és sötétség maradt utána, könnyek és emlékek. A szöveg első sorát mintha Bob Dylantől vették volna át (aki szintén kölcsönözte, lásd a With God On Our Side történetét a háborús dalok sorából).
Gilbert O’Sullivanhez hasonlóan a Black Sabbath esetében is történt hangmintavétel (Sweet Leaf à Beastie Boys: Rhymin’ and Stealin’, 1986), de ebből nem per lett, hanem együttműködés: a Beastie-szám producere, Rick Rubin később a Black Sabbathtal is dolgozott.
Neil Young: The Loner
Az eddigi dalok hőseihez képest Neil Young új dimenziót hoz be: akiről ő énekel, összetettebb alak a többieknél. Magányos, mert otthagyta a nője, ettől felborult a lelki egyensúlya: „Belehalt, de ez nem látszik.” Együtt érezhetnénk vele, mégis inkább félünk tőle, ahogy a metrókocsi végében állva szemmel tartja környezetét. Arcán a róka ravaszsága, áthatóan figyeli mozdulatainkat, eldönti, kik vagyunk: „Ő az előre nem látható veszély.” Az első két versszakban megfoghatatlan fenyegetés árad belőle, lehet magányos tettes, merényletre készülő terrorista, áldozatait leső ámokfutó. Csak a harmadik versszakban jön be a képbe a nő, aki elhagyta, ekkor véljük megérteni vészjósló kisugárzását – de a szorongás addigra már bennünk, s nem oldódik.
Neil Young a Buffalo Springfield feloszlása előtti időszakban írta a The Lonert, s 1968-ban, első szóló kislemezén és albumán jelentette meg. Sokáig vacilláltam, de végül ehelyett inkább egy 1978-as koncertfelvételt emeltem ki (a Rust Never Sleeps turnéról), ez erőteljesebb, fenyegetőbb.
Suzanne Vega: Solitude Standing
Van valami titokzatos fenyegetés Suzanne Vega 1987-es dalában is. Második szólóalbuma címadó szerzeményének már a címe is kétértelmű. Solitude magyarul magány, Solitude Standing tehát magányosan áll. Itt azonban Solitude egy nő. Ő áll az ablaknál, és fordul várakozóan a belépő felé. Ő áll az ajtóban, fekete sziluettje, hűvös nézése és hallgatása fejbe kólint, emlékeket idéz fel. Akárcsak Neil Youngnál, itt is az első két versszak teremti meg és fokozza a feszültséget, vagyunk valahol, valakivel, de nem tudjuk, mire számítsunk, bármi megtörténhet. Végre Solitude megszólal. „És azt mondja: »Azért jöttem, hogy kibogozzam, ami összegabalyodott« / És azt mondja: »Azért jöttem, hogy könnyítsek e szív terhein« / És megfogja a csuklómat, érzem rajta a félelem nyomát / És azt mondom: »Nem gondoltam volna, hogy itt talállak.«”
A dalszöveg a hallgató fantáziájára bízza a rejtélyt, de Suzanne Vega egy interjúban szerelmi háromszögként vázolta fel a szituációt. Ahol Solitude, a harmadik, egyszerre rideg és barátságos. De nem tudni, mit hozott magával: „Tenyerét egy virág és egy lángnyelv osztja ketté.”
Az énekesnő legtöbb dalától eltérően a Solitude Standing esetében akkori zenekarának tagjai mind fel vannak tüntetve szerzőként, oda is teszik magukat rendesen, látszik a klipen. Kollektív munka tehát, de el nem tudom képzelni, hogy az időmértékes vers módjára lüktető szöveg és az ezt vivő dallam ne elsősorban az övé volna.
Sting: They Dance Alone (Cueca Solo)
„Hé, Pinochet uram / Keserű lesz az aratás / Külföldi pénz tartja felszínen / De egy nap majd nem érkezik több / Nem jut fizetés az emberkínzóknak / Nem jut pénz fegyvervásárlásra / El tudja képzelni saját anyját / Amint láthatatlan fiával táncol?”
Sting egyértelmű figyelmeztetésének és költői kérdésének címzettje az 1973-ban véres katonai puccsal hatalomra került chilei diktátor. Őt szólítja meg a megkínzottak, meggyilkoltak és nyomtalanul eltűntek emlékét őrző asszonyok nevében is, akik apáik, férjeik, fiaik képeivel a kezükben táncolnak. Együtt a szeretteikkel, de nélkülük. Nehéz ennél a jelképes együttlétnél szívszorítóbb formát adni gyásznak, tiltakozásnak, hűségnek. És a reménynek, hogy ha vissza nem térnek is a hiányzók, de legalább eltűnnek a gyilkosaik, s mi táncolunk majd boldogan az ő sírjaikon.
A They Dance Alone Sting 1987-es albumán jelent meg (… Nothing Like The Sun). Előadta az 1988-ban Budapestet is érintő Amnesty-turnén, s két évvel később Santiago de Chilében is. Addigra a népszavazással kikényszerített szabad választás elmozdította az elnöki székből Pinochetet, a színpadon pedig chilei asszonyok jelentek meg az eltűnt férfiak fotóival kezükben vagy ruháikra varrva. A They Dance Alone-nak helye lett volna a politikusokról és a táncokról szóló dalok között is, végül itt kötött ki, a magány hangjainál, míg Sting már szerepelt egyszer az eltérő nemi identitással foglalkozó összeállításban.
Paulinho Da Viola, Marisa Monte: Dança da Solidão
Másfajta magányos tánc, politikamentesen, Brazíliából. A magány: láva, mindent beborít. Te is egymagadban táncolsz, én is. Nincs ennél kiábrándítóbb. Az illúzióvesztés e módját foglalta gyönyörű dalába Paulinho Da Viola. És elegánsan átengedi a vezető szólamot, megelégedve azzal, hogy Marisa Monte mellett dünnyög és penget. A portréfilmben nem fut végig a szám, a zene beszélgetésbe fordul, de semmiképp sem szeretném, ha bárkiben hiányérzet támadna, ezért itt van Paulinho Da Viola koncertfelvétele, itt az eredeti, 1972-es stúdióváltozat, itt pedig Marisa Monte 1994-es lemeze. Nem szívesen választanék közülük, bármelyiket bármennyiszer végig tudom hallgatni.
Paulinho Da Viola a 60-as évek közepén tűnt fel, 1972-es albumának ez a címadó darabja. Marisa Monte ötéves volt akkor. Hallotta-e óvodásként, mellékes. Lényeg, hogy évtizedekkel később, a 90-es évek csillagaként ült össze intim együtt zenélésre a kamera előtt a finom szamba ősz mesterével. (Aki pedig még több Marisa Montét szeretne, kezdje itt.)
Beth Orton: She Cries Your Name
„A nyugati lejtőn zuhanva megint egyedül találod magad / Gondolkodsz, hol is voltál / Magányos hangod száll a csillagfényes parton át / Azt akarod, hogy meglássanak” – magányos hegedű hangjával és ezzel a képpel indít Beth Orton, hogy azután a refrénben vissza-visszatérjen a kérdéshez: „Meddig maradhat meg ez a szerelem?” Meddig maradhat meg, meddig bírod még a nevét kiáltani, napjában háromszor, napjában tizenkétszer, újra meg újra, meddig? Válasz nincs, legfeljebb ennyi: „Milyen szeszélyes tud lenni a sors.”
A She Cries Your Name 1996-ban jelent meg kislemezen és Beth Orton első albumán (volt neki ez előtt is, de a Trailer Parkot tartja az igazinak). A dalt William Orbittal együtt írta, aki a következő évben Madonnát segítette korszerű hangzáshoz a Ray Of Light album producereként.
Eleni Mandell: Another Lonely Heart
Beth Orton a reménytelenséget sejtető kérdést ismételgette dala refrénjében, Eleni Mandell magát a szomorú tényt: elhagyták, csalódnia kellett, már sokadszor, újra egyedül maradt. A country érzelmes nyelvezetét átvéve: ő is csak egy magányos szív.
Újabb társtalan séta. Még egy nap, amikor meg sem szólal a telefon. Megint egy átsírt éjszaka. Ismét egyedül a moziban.
Ahogy az a magányos szívek sorsában meg van írva. Orbitális giccs is lehetne, de Eleni Mandellnél ez nem fenyeget. Más minőség. Kedvenc énekesnőim egyike 2003-ban Country For True Lovers címmel adott ki albumot, ezt indította az Another Lonely Heart. Elsőre az volt az érzésem, hogy már régről ismerem ezt a számot, csak nem tudom kihez kötni. Pedig valójában akkor hallottam először, saját szerzeménye, nem feldolgozás. Időtlenség árad belőle, mintha mindig velünk lett volna. Ami engem illett, marad is. (Eleni Mandell és Gilbert O’Sullivan korábban itt; a fotó egyébként nem őt ábrázolja.)
Sheila Chandra: Ever So Lonely
Magány és egymásra találás. Sheila Chandra dalában ott van mindkettő. Nélküled: végtelen magány. Szemedbe nézve: a szerelem óceánja. „Óceán nem utasít vissza folyót.”
Sheila Chandra mindössze 17 éves volt 1982-ben, amikor együttesével, a Monsoonnal és e dal eredeti, popos változatával a Beatles óta elsőként vitt indiai hangokat a brit popszíntérre. Az Ever So Lonely megközelítette a top 10-et, ő pedig az első ázsiai származású énekesként szerepelt a BBC slágerműsorában, a Top Of The Popsban. De nem ez volt az ő igazi útja. A táncolhatóság felől a spiritualitás felé fordult, ahogy a fönti koncerten is látható, hallható. Rendszeres WOMAD-fellépőként a 90-es években több albumát is Peter Gabriel világzenei cége, a Real World Records adta ki.
A legutóbbi idők fájdalmas fejleménye, hogy olyan betegség támadta meg, amelynek következtében nemcsak énekelni, hanem beszélni is képtelenné vált. Ez mindenkit rettenetesen megviselhet, de vajon milyen magányos lehet egy énekes a hangja nélkül…
Legutóbb: Rohan. Megáll. Van. Nincs. – Idő
Legközelebb: Szerelem
